I                                           Az íjászat kialakulása.

Az íjászat története Az első íjra utaló jelek a felső a csiszolt kokorban jelennek meg i.e. 35000 8000 között. Dr. Saxton Pope, a modern vadászíjászat úttörője szerint az ősemberek egyes területeken már 50 ezer évvel ezelott is íjjal vadásztak. Ezt a pattintott kőnyílhegyek is bizonyítják.
Az őskor művészei csodálatos elevenséggel és szépséggel meg is örökítették barlangképeiken a bölényekre, szarvasokra íjjal vadászó társaikat. Ezek a rajzok és festmények Franciaországból, Spanyolországból és ÉszakAfrikából is előkerültek.
Az íj szorosan kapcsolódva a tűzgyújtás felfedezéséhez és a pattintott kövek használatához, egymástól függetlenül, több helyen alakult ki. Így az íj felfedezése nemcsak térben, hanem időben is egy szélesebb sávba tehető. Ezt a véleményt látszik alátámasztani az a tény is, hogy az íjat Ausztrália és ÚjZéland kivételével az egész világon ismerték.
A törzsek vándorlása is nagy hatással volt az íjászat elterjedésére és az íjkészítés technikájának folyamatos fejlődésére. Az íjkészítéshez használható anyagok, a helyi természeti adottságok alapvetően meghatározták az adott régióban kialakuló íjak formáját és felépítését.
Az íj kezdetben főleg keleten és a Földközi-tenger térségében terjedt el. Később, úgy 16 ezer évvel ezelőtt, amikor az ázsiai népek Amerikába történo vándorlása megkezdodött a Bering-szoros akkor még szárazföldi összeköttetést biztosító földnyelvén, az íj is átjutott Amerika partjaira.
Adatok és régészeti leletek az afrikai kontinensen is bizonyítják az íjászat elterjedését.
A hosszú évezredek alatt az emberi társadalmakban végbemenő változásokkal együtt jelentősen átalakult az íj is, és annak társadalmi szerepe. Az íj már nemcsak mint vadászeszköz szerepelt, hanem hadifegyverré is vált. Birodalmak és civilizációk jöttek létre, amelyek legfontosabb alapja, biztosítéka az íjjal felszerelt katonaság volt. 

                                      Az íj mint fegyver 

Már Babilóniában, a mai Irak területén, a hajdanvolt Sumér királyságban és Egyiptomban is felismerték e fegyver jelentőségét. Az asszíroknak és az egyiptomiaknak külön íjászcsapataik voltak.
Az íjas halászat legrégibb ábrázolásával is egyiptomi domborműveken találkozunk.
Az egyiptomi középbirodalmakat a hikszoszok harci szekeres íjász serege söpörte el. Őket pedig további íjász népek követték. Ilyenek voltak a Babilont leigázó hettiták és a kegyetlenségükről ismert asszírok, akik kiváló vadászíjászok voltak.
Sajátos, de törvényszerü volt, hogy leigáztatásuk eszközét, az íjat, és a hozzá kapcsolódó harcászati módot a leigázott népek is hamarosan átvették hódítóiktól.
A perzsa hadsereg alapját, fő erősségét is íjászok adták. Az íjászat igazi mesterei a perzsáknál a médek voltak. Őket már gyerekkoruktól tanították az íjazás művészetére. A perzsák olyan íjász sereget állítottak ki, akik ín és szarüerősítésü, összetett íjaik segítségével óriási területeket hajtottak uralmuk alá. A régi görögök is ismerték az íj jelentőségét, hiszen lándzsás katonáikat a perzsa íjászok záporozó nyilai sokszor megölték, mégis a háborúban csak a gyalogos egységek használták az íjat, főként az ellenség nyugtalanítására.
A rómaiak az íj hadászati jelentőségét nagyon lebecsülték, s mint a gyávák fegyverét megvetették. Helyette a dárdát és a rövid kardot részesítettek előnyben. Noha a római légiók végül is elfogadták az íjat, s gyakran nagy sikerrel alkalmazták is, mint pl. Crassus, aki i.e. 53ban 50 ezer főnyi ellenséget semmisített meg 1000 íjásszal, ez a hadseregben bevezetett újítás azonban már későn jött, s a birodalom katonai erején már nem tudott lendíteni. Róma felvirágzásával tehát az íj európai fejlődésében szünet állt be, s ezt csak a nomád pusztai népek megjelenése törte meg.
A sztyeppék lovas harcosa évezredek során rémületben tartotta a környező államok letelepült, város és falulakó lakosságát. A fenyegetettség, a rémület elhomályosította a népek látását, és részben emberfeletti, részben állati tulajdonságokkal ruházta fel a sztyeppékrol előtörő veszedelmet. Hol a lóval egybenott íjas, bunkós kentaurnak látták, hol a bűnöket megtorló "isten ostorának". Mert akár ellenségként jöttek, akár kereskedőként, akár szövetséget ajánlottak, mindenképpen fenyegetést, idegenszerűséget láttak lóra termettségükben, szokatlan harcmódjukban, fegyverükben, a törékeny íjban, amelyből mégis öldöklő nyílesőt zúdítottak minden szembehelyezkedőre. Üldözni nem lehetett őket, mert nyomtalanul eltűntek a puszták végtelenjében, legyőzni nem lehetett, mert nem voltak állandó lakhelyeik. Ha valamely csoportjukat zsoldjukba fogadták is, idegenek, kiismerhetetlenek maradtak, ha letelepítették is őket, és átvették fegyvereiket, ruháikat, az mit sem használt a puszták belsejéből újra előtörő hordák özönében. Nem csoda hát, hogy emberevéssel, vérivással, állati kegyetlenséggel ruházták fel őket a félelemben tartott államok lakói, és fizették az adót.
A babonás félelemtől és az ebből fakadó gyűlölettől összekuszálódott képből két vonás emelkedik ki a sztyeppei népekre vonatkozóan mindig egyforma élességgel, tisztasággal; az, hogy kiválóan értettek a lóhoz és fáradhatatlan lovasok voltak, és az, hogy tüneményes ügyességgel kezelték íjaikat, előre, hátra, oldalt is lőttek, nyilaik fekete tollán ott ült a biztos halál. Első képviselőik, a szkíták, az íjászok népének nevezték magukat.
Az ókorban és a középkorban a sztyeppei népek közül, a szkíták, hunok, türkök, avarok, majd őseink is, a honfoglaló magyarok, utánuk a kunok és végül a mongolok vagy tatárok komoly tényezői voltak a világ történelemnek.
Itt Európában, ha az időszámítás utáni évszázadok és a középkori íjászatát akarjuk bemutatni, alapvetően két íjtípusról, az egyszerű egyenes vagy botíjról, illetve az összetett visszacsapó vagy reflexíjakról kell szólnunk. A botíj vagy ahogy az angolok nevezték, a "longbow", az angolok kezében érte el fejlődésének csúcspontját. A reflexíjak elsősorban az avarokkal, a hunokkal és a magyarokkal jutottak Európába, később a tatárok és a törökök is ilyen típusú íjakkal vettek erőt Európa jelentős részén.

                                                A botíj

 

Az angol botíj, vagy "longbow", azaz "hosszú íj" tényleges eredete a történelem homályába vész. Az V. század körül a kontinens alföldjei felől a szaxonok vagy magyarul a szászok árasztották el Britanni-át. Valószínűleg ők voltak azok, akik az őslakosságot az íjjal megismertették.
A vad walesi törzsek is ez idő tájt kerülhettek kapcsolatba ezekkel az Anglia más vidékein használatos íjnál hosszabb íjakkal. A vikingek, akik Dániából és a Skandináv félszigetről indultak hódító útjaikra, szintén nagy hatással lehettek a brit sziget őslakosaira. Ők már nagyon hatékony fegyverként használták az íjat. Hódításuk Britanniában az i.e. 950-től 850-ig terjedő időszakra tehető.
Kulcsfontosságú szerepe volt az íjnak a normann hódítások során is. A hastingsi csatában 1066-ban a normannokat a maga is kiváló íjász hírében álló Hódító Vilmos vezette győzelemre. Ettől az időtől kezdve, sajátos módon éppen a normann íjászok hatásának köszönhetően Angliában is megkezdődött az íjászat fejlődése, s az íjnak, mint meghatározó jelentőségű harci eszköznek több száz éves egyeduralma.
Az angol íjászat csúcspontját az 1337-től 1453-ig tartó ún. százéves háború alatt érte el. Már a crécyi csatában 1346-ban a III. Edward és fia, a 16 éves "fekete herceg" vezette angol íjászok ismételt nyíl-záporai gyakorlatilag megfelezték a francia sereget. Az ellenség vezére, IV. Fülöp elsősorban a genovai számszeríjászaira támaszkodott, azonban a csatatéren végigvonuló felhoszakadás eláztatta a számszeríjak idegét, és így azok használhatatlanná válnak.
A százéves háború vége felé az angolok újabb győzelmet arattak a franciák felett V. Henrik vezetésével. Az 1415-ben lezajlott agincourti csatában ismét a könnyű íjászok döntötték el a küzdelmet. Ezek a gyalogos íjászok alig voltak többen 5000-nél. Folyamatos "tűz" alatt tartották az elbizakodott, jól felszerelt, főként lovagokból álló francia sereget. Az ütközet végére a 225 ezer főt számláló francia seregből 115 ezer maradt a csatatéren, míg az angolok csak néhány száz embert veszítettek. Ez a győzelem, amely alapvetően a mintegy 6 láb kb. 180 cm hosszú, 100 font 50 kg húzóerejű, többnyire tiszafából készült egyenes íjnak volt köszönhető, meghozta a halhatatlanságot a bátran harcoló szabad parasztoknak, a yeomanoknak és az angol hosszú íjnak is.
VIII. Henrik kiváló vadász és képzett íjász volt, nagyon nagyra értékelte az íjat. Az íj és a nyíl iránti rajongása volt az oka, hogy régi barátját és gyermekei tanítóját, Roger Ashamet arra biztatta, hogy írja le, foglalja össze az íj kezelésének módját. A eredmény az 1545-ben megjelent Toxophilus c. könyv lett, amely az első pontos írásos útmutatás az íjjal való lövés egyes fázisairól. Ilyen értelemben ez volt az első íjászattal foglalkozó kézikönyv, hiszen pontosan leírja és megmagyarázza, hogyan kell az íjásznak megfelelően bánnia fegyverével. VIII. Henrik egyébként több íjásztársaságot is alapított. Az első a Szent György társaság volt 1537-ben.

 

                                             A reflexíj.

 Az egyszerű (egyfajta anyagból lévő íjtest) reflexíj már a csiszolt kőkorszaki kaspi kultúrákban megjelenik, s az őskorban az Ibériaifélszigetről és ÉszakAfrikából a keleti mediterráneumon át egészen Indiáig eljut. Fejlettebb változata, az összetett (többfajta anyagból összeállított íjtest) reflexíj az i.e. II. évezredben a keleti mediterráneumban jelent meg. Az egyszerűbb íjformákat, a nyílhegyek változatosságát és feltehetően a háti tegezt is az őskori vadászat szükségletei hozták létre, de a messzire hordó összetett reflexíjat és a tömegesen előállítható nyílhegyeket csak a vaskor keleti despotikus államainak és hódító harci kocsis törzseinek haditechnikája teremtette meg.
Az V-X. századi sztyeppi harcosok kifinomult, összetett reflexíja, amely a maguk korának a csúcstechnikáját jelentette, gyorsan elterjedt nemcsak Kína, de Európa felé is, elsősorban az avarok, a hunok, majd az ősmagyarok által a legnyugatabbra.
Ez a fajta íj évezredekig a harc és a vadászat legfontosabb eszköze volt a sztyeppén. A szinte folyamatos hadakozás során egyre magasabb fejlettségűvé vált az íjászfelszerelés és ez visszahatott az íjra, mint vadászfegyverre is. Főként azért, mert a vadászat egyben állandó fegyvergyakorlatot is jelentett a lovas harcosnak. A gyakorlásnak olyan szervezett formái voltak, mint például a nagy törzsi és állami vadászatok, gyakran kifejezetten hadgyakorlati funkcióval, másrészt az évszakos kultikus lövészversenyek a sztyeppi vadászjátékok előtt. A sztyeppei népeket csak akkor előzték meg az európaiak, amikor a tozfegyverrel minőségileg magasabb rendű fegyver birtokába jutottak és a világkereskedelem fővonala átkanyarodott a nyugati félgömbre. Most már nyugodtan megszemlélték az addig félt nomád harcost, számba vették egzotikus fegyvereit, felszerelését, berakták múzeumaikba, s minthogy a változást nem tapasztalták, azt hitték, az idok kezdete óta ilyen volt. Kisebb mértékben, de a kínaiakra is állt ez az érzékcsalódás, ők is hajlandók a hunokat mandzsu kori öltözékben és felszereléssel ábrázolni.
A feudalizmus idején a lovagi nevelés alapjául szolgáló "hét lovagi készség" között ott található az íjazás is, amely elsősorban a katonai célokat szolgált és csak másodsorban testnevelést.

 

                                        Az íj mint vadászezköz. 

 

Az íjkészítés már a korai kőkorszaktól kezdve más és más irányt vett Európában, Afrikában és Ázsiában. Ez azt mutatja, hogy az adott területen az ökológiai tényezok eltértek egymástól, azaz a rendelkezésre álló nyersanyagok és a vadászott állatfajok mások voltak, és ez a körülmény befolyásolta az íj felépítését, mechanikai szerkezetét.
Az íj vadászati alkalmasságához nem férhet kétség, habár a mai vadászok hajlamosak megfeledkezni arról a tényről, hogy az ember több tízezer éven keresztül eredményesen vadászott íjjal. A történelmi idők íjai a maiaknál sokkal gyengébb minőségűek voltak, mégis alkalmasak a vad elejtésére. A mai íjak lőpontossága sokkal nagyobb, az átlagos íjász minden nehézség nélkül beletalál 25 m távolságról a 12-15 cm átmérőjű körbe. Az igazán jó íjászok szórása ezen a távolságon mindössze 5 cm. Ez a lőpontosság tökéletesen elég ahhoz, hogy a vadat a megcélzott ponton eltaláljuk. Az íj ereje pedig elegendő ahhoz, hogy a vesszőt bármely nagyvad testén keresztülrepítse, ami a vadat éppúgy megöli, mint a puskalövés. Az íj vadászati alkalmasságát bizonyítja a több tízezer vad, amit évente a világon elejtenek, közöttük sok afrikai vastagbőrűt is.
Természetesen az íj a golyósfegyverrel nem versenyezhet, a jó íjász ezt tudja és ennek megfelelően alkalmazza. Az íj vadászias lőtávolsága 30-40 m, ami a golyós fegyverhez képest csekély. Éppen ebben rejlik bizonyos előnye a puskával szemben. A vadászíjász, fegyverének korlátozott lőtávolsága miatt "testközelből" vadászik. Ez a vad olyan fokú megfigyelését és megismerését teszi lehetővé, melyre a puskás vadászatban ritkán adódik lehetőség. Az íjas vadásznak, ha eredményt akar elérni, uralnia kell a vadászat tudományát, feladatát hatékonyabban kell megoldani, jobban kell cserkelni, jobban kell ismerni a vad viselkedését. Az íj könyörtelenül megmutatja a vadász hibáit, míg a puska nagy lőtávolsága, hatékonysága sokszor palástolja azokat. Az íjjal elért vadászsiker a vadász teljesítményét közvetlenebbül bizonyítja.
Az íjas vadászat állandó gyakorlást, gondosságot, önuralmat, türelmes és etikus magatartást igényel, melyek a vadászó ember legértékesebb tulajdonságai.

 

                                   A vadászíjász sport kialakulása

 

A vadászíjászat, mint modern sporttevékenység valószínűleg akkor született meg, amikor az utolsó kaliforniai yana indián, Ishi, a századelő civilizációjába csöppenve megtanította dr. Saxton Pope orvost az íjkészítés és az íjjal való vadászat ősi tudományára. Vadászkalandjaikról szól Saxton Pope híres könyve, a " Vadászat íjjal és nyíllal". Ishi halála után 1916tól Pope Arthur Younggal együtt folytatta tovább az íjas vadászatot és sikeres vadászíjászokká váltak. Bebizonyították, hogy íjjal minden vadfaj elejthető.
Fred Bearnek különösen nagy érdemei vannak a vadászíjászat elterjesztésében, mert íjász felszereléseket gyártó üzemeiben közvetlenül előmozdította a vadászíjászat technikai fejlődését. Észak Amerika nagyvadjainak vadászata mellett Afrikában és Indiában is sikeres vadászíjász expedíciókat vezetett, s televíziós műsorokban népszerűsítette a vadászíjászatot. Tom Jenningsnek is sokat köszönhet a vadászíjászat a csigás íjak továbbfejlesztésében és gyártásában játszott úttörő szerepéért.
A modern vadászíjászat őshazájában, az Egyesült Államokban ma mintegy 3 millió vadászíjászt tartanak nyilván, s az íjászok számára 1934 óta külön vadászidényeket állapítanak meg. Számos kiváló szakfolyóirat és szakkönyv áll az érdeklődők rendelkezésére és speciális képzési rendszert dolgoztak ki a vadászíjászok oktatására.
A vadászíjászat az utóbbi évtizedekben Európában is teret hódított magának.
Magyarországon a vadászíjász sport az 50-es, 60-as években indult el, de fejlődését a vadászíjászat jogi rendezetlensége akadályozta. Mérföldkövet jelentett a Magyar Terep és Vadászíjász Egyesület megalakulása 1988-ban. A terepíjász sport mellett a vadászíjászatnak is első szervezeti formáját alakította ki.
A vadgazdálkodásról és vadászatról szóló 8/1993. (I.30.) FM rendelet teremtette meg az íjjal való vadászat törvényes feltételeit, beleértve a képzés és az állami vadászvizsgán való részvétel lehetőségét is.

 

                                  A vadászíjakról röviden 

 

A vadászíjak évezredeken és kultúrákon átívelő fokozatos fejlődési folyamat során csiszolódtak, tökéletesedtek, ez a folyamat még ma sem ért véget.
Korunkban a vezető iparágak eredményei (karbon, kerámia, a számítógépekkel optimálisra tervezett alkatrészek, stb.) is megjelennek az íjászat eszköztárában.
A vadászíjak között szerkezetüket tekintve az egyszerű (egyfajta anyagból készített) tiszafa vagy üvegszálas íjaktól a bonyolult összetett (több anyagból épített) íjakig szinte minden előfordul.
Működésüket tekintve, mely formai megjelenésben is tükrözodik, három fő csoportra oszthatók:
Alaphelyzetben egyenes, tároláskor esetleg egyenes karóhoz kötözött botíj. Jellemzően a természeti népek használják még ma is élelemszerzésre.
Az alaphelyzetben (azaz leengedett tárolóhelyzetben) ellentétesen hajló, másnéven visszacsapó reflexíj. Az 1970-es évek elejétől jelennek meg a szétszerelhető (take down) íjak, melyek a vadász-íjászok körében is elterjedtté vált.
A mai vadászíjak "középlövők", ami azt jelenti, hogy a markolat felső részén található kivágás, az ún. "ablak", lehetővé teszi, hogy a nyílvessző megközelítőleg az íj függőleges szimmetriatengelyén haladjon át. A régi íjak nem voltak középlövők. A megjelenő ablak miatt válik szét a jobb, illetve a bal-kezes íj markolatformája.
A csigakerekes áttétellel kiegészített íjak forradalmi ötlete az amerikai H.W. Allentől származik, 1961-ben készített ilyen íjat.
Az áttételes íjak nagy előnye a reflexíjakkal szemben, hogy célzáskor a felénél is kisebb erővel kell tartani a teljesen kihúzott íjat.

A csigás áttételű vadászíjak két nagy csoportba sorolhatók:
Az elsőben a karok végén elhelyezett excentrikus csigakerekek módosítják a húzóerőt.
A másodikban a csigaáttétel az íj középrészén helyezkedik el, ilyen például az Oneida Labs. íjai.

A csigás íjak lényeges áttörést a "kikönnyítéssel", a különböző energiatároló és gyorsító képességgel tervezett áttételekkel és nem utolsó sorban a hagyományos íjakhoz képest rövidebb felépítésükkel jelentették. Tulajdonságaiknak köszönhetően kisebb fizikai erő szükséges használatukhoz, mint a reflexíjakhoz. Csigás íjjal tovább tud célozni a vadász, így ki tudja várni a kiszemelt vad legkedvezőbb helyzetbe kerülését. Továbbá az áttételes íjak általában 8-10%-kal gyorsabban lövik ki a vesszőt, mint a reflexíjak, így a vessző röppályája laposabb, ezáltal a találati pontosság javul.
Az élő vad nélküli vadászíjászat:
Az amerikai székhelyű Nemzetközi Vadászíjász Szövetség (IBO) kidolgozta a FITA terepíjászathoz nagyon hasonló versenyrendszerét, amelyben jelöletlen távolságokról kell a lőlapra rajzolt vadat vagy az életnagyságú szoborszerű állatalakot elejteni vadászias lövéssel. Ennek megfelelően lehetnek 2 D (dimenziós) vagy 3 D rendszerű versenyek, melyekben világ és kontinensversenyeket is rendeznek különböző kategóriákban és osztályokban.

 

                                       Az íj, mint sporteszköz 

 

Az íjászat, mint sport és a szabadidő eltöltésének egyik formája, Angliában, a modern sportok őshazájában fejlődött ki pontos szabályokkal és rendszerekkel. Manapság a világ legtöbb országában űzik versenyszerűen és szabadidősportként az íjászatot.
A Nemzetközi Íjász Szövetséget (Federation Internationale de Tir á l' Arc = FITA) 1931-ben lengyel javaslatra hívták életre Belgium, Svédország, Csehszlovákia, Franciaország és Lengyelország részvételével.
Hazánkban a harmincas évek elején kezdett kibontakozni az íjászat, 1932-ben rendezték az első országos bajnokságot, a lövész szövetség szervezésében. Az első országos bajnok Gelencsér György volt.
A II. világháború után a sportág hazai fellendítésében nagy szerepe volt Frantisek Hadas csehszlovák világbajnoknak, aki nagy segítséget nyújtott a magyar íjászsport újjászervezésében.
A Magyar Íjász Szövetség (MISZ) 1957-ben alakult meg, s 1959-ben rendezték az első összetett versenyt. Ugyanebben az évben a stockholmi világbajnokságon már a magyar versenyzők is részt vettek.
A Magyar Íjász Szövetség viszonylag rövid fennállása óta kitűnő eredmények születtek, melyek arany betükkel íródtak be a sportág történetébe.
A szövetségen belül a szakágak tevékenységét három szakmai bizottság segíti: a pályaíjász, a terep-íjász és a vadászíjász.
A Sporttörvény előírásainak megfelelően a Magyar Íjász Szövetség 1996. december 14-i rendkívüli átalakuló közgyűlésén köztestületté alakult át, a régi nevet megtartva.

 Készítette: Heim István

                     1996.

 

 

Oldal: Az íjászat kialakulása
Dragon Bows - © 2008 - 2024 - miskolczi-ijak.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat